A 2014-es ukrajnai konfliktus

Bevezetés

Sok tanulmány, könyv készült a történelem során történt konfliktusokról. Többek között a Pun háborúkról, vietnámi háborúról, vagy az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús fegyverkezési versenyről, de a felsorolást még sokáig lehetne írni. 2014-ben kezdődtek Ukrajnában a tényleges események, azonban előzményeik 2013. novemberig nyúlnak vissza.

Előzmények

A Kelet-Ukrajnai háború, vagy máshogyan nevezve Orosz-Ukrán konfliktus, 2014. február végén tört ki. Az ukrán forradalom, illetve az EuroMajdan, és az Oroszország által megszállt Krím félsziget következményei miatt tört ki a Kelet-Ukrajnai háború A forradalom kitörésének egyik oka az volt, hogy 2013. november 21-én Viktor Janukovics – különböző nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – leállította az Európai Unióval folyó csatlakozási tárgyalásokat, illetve bejelentette, hogy Ukrajna az orosz kapcsolatokat fel fogja újítani. Így Janukovics elnök hátat fordított az Uniós párti politikájának, melyet korábban folytatott. Putyin, az orosz elnök, gazdasági szankciókat helyezett kilátásba, hogy ha Ukrajna csatlakozik az Európai Unióhoz, akkor ezeket be is fogja váltani, abban az esetben, ha aláírná az ukrán állam a tárgyalási szerződést. Ezekre a fejleményekre reakcióul az ellenzéki pártok és a közvélemény a Függetlenség Emlékműnél szerveztek tüntetéseket.

Konfliktus

Pár nap elteltével már több tízezres tömeg vonult ki Kijev utcáira. Követelésük pedig az volt, hogy Oroszország helyett az Európai Unióval kezdjék újra a tárgyalásokat. A helyzet radikalizálódott, hiszen az ukrán kormányzat figyelmen kívül hagyta a tüntetések követeléseit, és emiatt mindennapossá váltak a tüntetések. A belharcok a továbbiakban is folytatódtak, Janukovics elnök, annak érdekében, hogy ezek befejeződjenek, ígéretet tett a társulási szerződés aláírására. Ennek ellenére januárban is véres összecsapások folytatódtak a tüntetők és a belügyi erők között. Egyre több áldozat és sebesült lett. Ez egészen február 21-ig tartott, mikor is a tüntetők, az EU és Janukovics elnök megállapodtak abban, hogy visszaállítják a 2004-es alkotmányt, és decemberben előrehozott választásokra fog sor kerülni. Az események hatására az orosz fél veszélyeztetve érezte a szerepét, emiatt február 27-én az orosz-ukrán határ közelében hadgyakorlatot tartott. Ugyanekkor orosz barát fegyveresek foglalták el a krími parlament épületét. A későbbi orosz magyarázat nem volt más, mint hogy sérülnek az emberi jogok Ukrajnában és az orosz ajkúakat meg kell védeniük.[1]

A Krím félsziget alapból egy elég speciális helyzetben volt és van is Ukrajnán belül. Autonóm terület, és ez által a 100 fős parlamentjét az ott élők választják, de ettől függetlenül a vezetőjét pedig az ukrán államfő feladata kinevezni. A lakosságot nézve a Krím félsziget jelentősen eltér Ukrajna többi részétől. A konfliktus előtti népszámlálás alapján többségükben oroszok lakják, és csak 12%-os arányban ukránok, továbbá még nagy számban tatárok vannak jelen a félszigeten. Ott van Oroszországnak a fekete tengeri hadiflottája, amely kisebb országok ellen könnyen hatásos lehet. A krími parlament bevétele után katonák – vélhetőleg oroszok – elfoglaltak minden fontosabb kormányépületet és repteret a térségben, valamint az ott állomásozó ukrán haderőt bekerítették. Ezen történések alapján gyakorlatilag az orosz hadsereg az ellenőrzése alá vonta az egész félszigetet, mindenféle fegyveres erő nélkül. Mindezek alatt a NATO és az Amerikai Egyesült Államok semmilyen lépést nem tett, csak figyelmeztetést küldött az orosz kormánynak. Arra kérték Oroszországot, hogy tartsa tiszteletben Ukrajna egységét és területének integritását, különben szankciókat kell bevetniük. Ez idő alatt több helyen is oroszbarát tüntetések vették kezdetüket. Az új kormányzat, amely oroszbarát volt, új népszavazást írt ki március 16-ra. A kérdés pedig felvetette a félsziget csatlakozását Oroszországhoz. A népszavazást sem Ukrajna, sem pedig a nyugati országok nem ismerték el törvényesnek. A szavazás eredménye alapján, megközelítőleg 81% támogatta az Ukrajnától való elszakadást, bár a szavazás szabályossága megkérdőjelezhető volt. Mindeközben a nyugati hatalmak próbálták a szankciókat bevezetni, melyek szerint több orosz vezetőnek a bankszámláját zárolták, vízumkorlátozások léptek életbe, de több gazdasági szankciót is felvetettek. Néhány nappal ezek után az ukrán kormányzat feladta a félszigetet, mivel rájött, hogy nem képes megtartani az ott lévő ukrán katonákkal, így visszavonta őket a területről. Április 6-án oroszbarát szakadárok két városban, Donyeckben és Harkivban megrohamozták a középületeket, elfoglalták azokat, és kikiáltották a Donyecki, illetve Harkivi Köztársaságot. Néhány nap elteltével fegyveres harcok folytak az említett oroszbarát szakadárok, az ukrán belügyi erők illetve orosz katonák között. „Április 28-án újabb kelet-ukrajnai városban, Luhanszkban kiáltották ki az oroszbarát szakadárok a köztársaságot. A harcok ezt követően is folytatódtak a szakadárok és az ukrán belügyi erők között, egyre több áldozattal. Május 11-én Donyeck és Luhanszk megyében is népszavazást tartottak a függetlenségről, amit a szavazók nagy többsége támogatott. Az ottani eredmények, akárcsak a Krím félsziget esetében, szintén erősen megkérdőjelezhetőek, mivel ismét távol maradtak a nemzetközi megfigyelők.”[2]

A harcok május, júniusban és júliusban is folytatódtak. Az oroszok megállítása érdekében az EU és az USA tovább bővítette több lépcsőben – július végére – a kitiltott személyek és a befagyasztott bankszámlák számát. A gazdasági szankciókat a hónap végére meghozták. „Első lépésekként korlátozták a nemzetközi tőkepiacokhoz, valamint különböző, az olajkitermeléshez és a fejlesztéshez, szükséges technológiákhoz való orosz hozzáférést, továbbá fegyver-embargót vezettek be. Válaszul az orosz kormányzat beviteli tilalmat rendelt el az Európai Unióból, az Egyesült Államokból, Ausztráliából, Kanadából és Norvégiából származó marha- és sertéshúsra, szárnyasokra, halárukra, tejtermékekre és zöldségekre.”[3]

Augusztus közepére, az ukrán haderőknek sikerült a szakadárokat visszaszorítani Donyeck és Luhanszk határáig, ám erre válaszul az orosz vezetés támogatást nyújtott a szakadárok megsegítésére. Ezek hatására sikerült az ukrán térnyerést megállítani, de ezzel Putyin erősen feszegette a határokat, mivel nem csak fegyverrel támogatta a szakadárokat, hanem tényleges katonai erővel. Szeptember 5-én nyugati közreműködésnek köszönhetően a felek aláírták a minszki jegyzőkönyvet, amely a tűzszüneti megállapodásról szólt, Ukrajna és a nemzetközileg nem elismert Donyecki és Luhanszki Népköztársaság között. A felek a következő hetekben nem tartották be ennek a megegyezésnek a pontjait, így szeptember 19-én kibővítették annak pontjait. A tűzszünet nem volt tartós, így a harcok hamar folytatódtak, de mindenki szerencséjére, az intenzitásuk csökkent. Ez egészen 2015. január közepéig tartott, amikor véglegesen befejeződtek a harcok, mivel az ukrán erők elvesztették az irányításukat a Donyecki repülőtér felügyelete fölött. Mind ez idő alatt az orosz erők elkezdtek lövéseket leadni Mariupol városra. Ezen felerősödő harcok következtében február 12-én – német és francia közvetítéssel –, a felek Minszkben újra egy fegyverszüneti megállapodás megkötésére törekedtek, amely február 15-én lépett életbe. Ez volt az úgynevezett „normandiai négyek” által aláírt második minszki béke, és ennek a 13 pontja a szeptemberi egyezség pontjain lett alapul véve. „A béke életbelépéséig minden addiginál hevesebb harcok folytak a szembenálló felek között. A hatálybalépés után megvalósulni látszott a fegyverszünet, kivéve Debalceve környékén, ahol folytatódtak a harcok. A szakadárok szerint a városra nem terjedt ki a fegyverszünet: stratégiai helyzete miatt mindenképpen szükségük volt rá, mivel pontosan félúton helyezkedik el a két központjuk, Donyeck és Luhanszk között. Február 17-én a szakadár erők bevonultak a városba, s az ukrán vezetés másnapra kivonta onnan a kormányerők katonáit. Ezt követően már mindkét fél többé-kevésbé betartotta a béke pontjait, és elkezdték kivonni a harci lövegeiket a frontvonalról, de kisebb összecsapások az óta is történtek.”[4]

Hirdetés
Iskolát keresel gyermekednek? Katt ide!

Putyin és az orosz vezetés

Fontos az egyes szereplők viselkedésének a vizsgálata, ha egy konfliktust nézünk. Hiszen az ő döntéseik alapján alakulnak az események és egy-egy konfliktus végkimenetele. Ha megvizsgáljuk ennél a helyzetnél az orosz vezetés előre eltervezett lépéseit, amik elsősorban Putyin döntései voltak, sohasem lehetünk biztosak abba, valójában mit is tervezett és mi volt a végső célja. Ezzel szemben Putyin azonban tökéletesen tisztába volt a nyugati hatalmak lépéseinek céljával, illetve rendelkezésre álló eszközeikkel. Az orosz vezetés sokkal nagyobb mozgástérrel rendelkezett, mint nyugat. Putyinnak a népszerűsége nagyon megnőtt, amiért sikeresen szembe szállt a nyugattal és elfoglalta a félszigetet, amelyet mindig is hozzájuk tartozónak ítéltek. „A két fél közötti különbséget az is jól mutatja, hogy Putyin mennyire bírja az orosz parlament támogatását: amikor arra volt szüksége, a Duma azonnal felhatalmazta, hogy ha úgy látja jónak, bevethesse a hadsereget Ukrajna területén. Egy ilyen döntés a nyugati hatalmak esetén, még ha az adott kormányfő/államfő bírja is a parlament támogatását, jóval tovább tartana. Itt jelentkezik a leginkább az autokratikus rendszer előnye a demokráciával szemben: sokkal könnyebben és gyorsabban lehet meghozni a fontos döntéseket, amelyek egy háborúban akár a győztes kilétét is meghatározhatják. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Oroszország mindössze 5 nap alatt foglalta el a Krím félszigetet ,,fegyverlövés nélkül’’. Ez arra enged következtetni, hogy az oroszok számára Ukrajna területi épségének a megsértése nem egy hirtelen, ad hoc ötlet volt, hanem előre eltervezett.”[5] Az is az oroszok számára vált kedvezővé, hogy a tapasztalt katonákat vetettek be a frontvonalon, akik már máskor is bizonyították képzettségüket. Például harcoltak 2008-ban, az orosz-grúz háborúban. Ezekkel szemben az ukrán hadsereg pedig, még ha volt is részük az ottani embereknek kiképzésben, rengeteg önkéntesből is állt, akiknek a lelkesedése mégsem ellensúlyozhatja a tapasztalatlanság hátrányát. A szakadárok oldalán is az emberek leginkább önkéntesek voltak, viszont mögöttük ott volt erősítésnek az orosz vezetés. Az oroszoknak ugyanakkor rengeteg tapasztalatuk van arról, hogyan kell egy belső konfliktusban részt venni, hiszen nem is olyan sokkal korábban még tartott a hidegháború. Sokan a mai napig a hidegháború béli Oroszországhoz hasonlítják a mait, és annak technikai elmaradottságához, de ma már ez közel sem igaz. A hidegháború végén hatalmas beruházások történtek, hogy modernizálják az országot. Putyin erőskezű vezető, akinek nincsenek felettesei, akik megmondják számára, hogy mit is kell tennie.

Orosz szemszögből

„Mikor Krímben a tiltakozás kezdett eszkalálódni, Barack Obama amerikai elnök telefonon beszélt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Ekkor Putyin azt mondta, „amennyiben továbbterjed az erőszak Ukrajna keleti régióira és a Krímre, akkor Oroszország fenntartja magának a jogot saját érdekei és az ott élő orosz ajkú lakosság megvédelmezésére”. A Kreml honlapján ezzel kapcsolatban még annyi kiegészítés állt, hogy elképzelhető, Oroszország minden olyan ukrán területre katonákat vezényel, ahol az orosz ajkúak többségben vannak.”[6]  Oroszországnak javaslata volt Ukrajna felé, mégpedig az, hogy alakuljon át föderatív országgá. Ez a politikai kettéosztottságon és a kisebbségi politika miatti nézeteltéréseken tudott volna segíteni. Ukrajna azonban ezt teljes mértékben visszautasította, hiszen úgy gondolta, hogy ezzel az országot teljesen kiszolgáltatottá tenné, és működésképtelenné válna. „Ahogy az események követték egymást, a konfliktus Oroszország és Ukrajna között egyre mélyebb lett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitáján Vitalij Csurkin orosz nagykövet kijelentette, hogy a kijevi kormánynak szakítania kell a radikálisokkal, és figyelmeztetett, hogy a radikálisok akciói „súlyos fejleményekhez vezethetnek, az Oroszországi Föderáció ezt próbálja megakadályozni”.” Az oroszok a krími orosz barát hatóságok kérésére avatkoztak bele Ukrajna ügyeibe. Júniusban, amikor megtörtént a fegyverszüneti egyezmény megkötése, akkor azonban az ukránokat nem érdekelték az oroszbarát felek. Az ukrán konfliktus Vlagyimir Putyin népszerűségén sokat lendített, és úgy tűnik, hogy a politikai haszon felülmúlja a gazdasági veszteségeket.

A gazdasági aspektushoz tartozik az is, hogy Oroszország gazdasága nem olyan fejlett, mint amilyennek gondolják nyugaton. A szankciók, amelyeket a nyugati országok hoztak Oroszország megfékezésére, egy modern gazdaságot képesek sakkban tartani. És valóban, az oroszországi modern gazdaságot ezek a szankciók tényleg érzékenyen érintik. De a gazdaság inkább kézi vezérelt, aminek a fő befolyása a földgáz-üzlet. Tehát azt lehet mondani, hogy a szankciók az orosz gazdaság nyugati típusú, független szegmensét szorítja sarokba. Hosszú távon pedig azt akadályozza meg, hogy Oroszország nyugati típusú, modern országgá tudjon válni. Ha egy ekkora ország, mint Oroszország elfordulna a nyugati modelltől, az felülírná teljesen a mostani paradigmát, ami a liberális és demokratikus berendezkedést modernnek véli.

Ukrajna aláírta a társulási egyezményt

Az ország még mindig nem nevezhető stabilnak, a vámterületet megnézve pedig még alaktalan. Hiszen Krím hovatartozása vitatott és Luhanszk, illetve Donyeck elvesztése is megtörtént. Ukrajna és az Európai Unió elérkezettnek találta az időt 2014-ben az események után a társulási szerződés aláírására. 2014. június 27-én, aláírták a szerződést. Ez az aláírás egy lehetőséget adott Ukrajna számára, hogy egyensúlyozni tudja az orosz befolyást, az Unió pedig a befolyási övezetét tudta növelni. Mindezek ellenére alkudozások történtek. Az ukrán kormány, cserébe a megállapodás aláírásáért, 20 milliárdos hitelt szeretett volna kérni az Európai Uniótól, azonban ezt Németország határozottan elutasította. „Georg Streiter helyettes kormányszóvivő azt mondta, úgy tűnik, a kijevi vezetés a javaslattal el akarja terelni a figyelmet arról, hogy kizárólag az ukrán kormány a felelős a jelenlegi politikai helyzet kialakulásáért.” Azóta az orosz álláspont is változni látszott. Még az egyezmény tényleges aláírása előtt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter arról tájékoztatta Walter Steinmeier német külügyminisztert, hogy Oroszország nemcsak a párbeszédet szorgalmazza Kijev és a délkelet ukrajnai tiltakozók között, de mielőbbi egyeztetéseket sürget Brüsszellel és Kijevvel Ukrajna tervezett uniós társulási tagságáról. Oroszország elfogadja Nyugat-Ukrajna belépését az európai vámövezetbe, cserébe az Unió elfogadja Krím, Donyeck és Luhanszk Oroszországhoz csatolását.”

 

Finkenzeller Kitti

 

Felhasznált Irodalom

Szólj hozzá!